[ Pobierz całość w formacie PDF ]
.– Tudja, hogy van, eminenciás uram: politika – súgta oda neki Peppone.– Különben meg, higgye el nekem, alapjában véve nem rossz ember.– A Jóisten világosítsa meg az ő elméjét is – felelte halkan a püspök.Don Camillo lelkiállapota mindeközben igen bonyolult volt.Mert egyrészt tajtékzott dühében, ugyanis égbekiáltó szemtelenségnek tartotta, hogy a püspök jóságával visszaélve a Faluházat mutogatják neki, másrészt viszont örült, hogy a püspök látja, micsoda takaros kis haladó falu ez.Ezenkívül annak is örült, hogy a püspök most meglátja, milyen erős itt a vörös pártszervezet, így ugyanis az ő pihenőházának is megnő a jelentősége a püspök szemében.A látogatás végén don Camillo közelebb lépett.– Kár, püspök atyám – mondta jó hangosan, hogy Peppone is hallja –, kár, hogy Peppone Úr a fegyver raktárat nem mutatta meg.Alighanem a megye legjobban felszerelt arzenálja.Peppone felelni akart, de a püspök nem engedte szóhoz jutni.– Olyan jól sose lesz felszerelve, mint a tied.– mondta mosolyogva a püspök.– Úgy van! – helyeselt a Füstös.– Van neki egy nyolcvanegyes aknavetője is valahol elásva – árulkodott a Daróc.A püspök a vezérkarhoz fordult: – Visszakunyeráltátok, most már tartsátok is meg.Nem megmondtam, hogy veszedelmes alak?– Nem ijedünk meg tőle – mondta egy grimasszal Peppone.– Azért nem árt szemmel tartani! – vélte a püspök.Don Camillo megcsóválta a fejét.– Püspök atyám mindig viccel! – kiáltott fel.– De el se tudja képzelni, miféle alakok ezek!Kifelé menet a püspök meglátta a faliújságon a nevezetes hirdetményt, s megállt, hogy elolvassa.– Á – mondta a püspök –, szóval egy külföldi állam képviselője várható! És ki lenne az, don Camillo?– Én nem politizálok – felelte.– Azt az urat kellene megkérdezni, aki a hirdetményt csinálta.Peppone úr, a püspök atya szeretné megtudni, ki az a külföldi, akiről a hirdetményben szó van.– Csak a szokásos Amerika – dörmögte némi habozás után Peppone.– Értem már! – mondta a püspök.– Ez az az ügy az amerikaiakkal, akik itt akarnak kőolajat kitermelni.Jól tudom?– Jól – felelte Peppone.– Disznóság: az a kőolaj a miénk!– Bizony, bizony! – helyeselt komolyan a püspök.– De azért jól tettétek, hogy nyugalomra és méltóságteljes közömbösségre intettétek az embereket.Szerintem semmi okunk összeveszni Amerikával, nem igaz?Peppone széttárta a karját.– Püspök úr – mondta –, maga megért engem: az ember tűr, ameddig tűrhet, de aztán betelik a pohár!A templomtérre érkezve a püspök ott találta szép rendben fölsorakozva az összes gyereket; köszöntőt énekeltek a tiszteletére.Aztán kivált közülük egy nagy csokor virág, lassan odament a püspökhöz, fölemelkedett, s alatta megjelent egy olyan apró, olyan szép, olyan fürtös és olyan csinos kisgyerek, hogy az asszonyok majd megvesztek érte.Nagy csönd támadt; a kisfiú vékonyka, csengő hangon bátran és hibátlanul elmondott egy versikét a püspöknek.Az emberek el voltak ragadtatva, üvöltöttek lelkesedésükben.Peppone don Camillóhoz lépett.– Szégyellje magát! – súgta a fülébe.– Egy gyerek ártatlanságát használta ki, hogy nevetségessé tegyen a világ előtt! Összetöröm a csontjait! Ami meg a gyereket illeti, majd megmutatom magának, ki vagyok én.Megrontotta nekem, de most megyek és beledobom a Póba!– Jó utat! – súgta vissza don Camillo.– A te fiad, azt csinálsz vele, amit akarsz.* * *És valóban a brutalitás netovábbja volt, ami ezután következett, Peppone ugyanis fölkapta szegény gyereket, kivitte a folyópartra, mint egy batyut, és állatias erőszakkal fenyegetőzve arra kényszerítette, hogy egymás után háromszor szavalja el neki a püspök versét.Azét a szegény öreg, gyönge és ártatlan püspökét, aki mint „egy külföldi állam (a Vatikán) képviselője” az előzetes terveknek megfelelően „méltóságteljesen közömbös” fogadtatásban részesült.A HARANGDon Camillo, miután egy héten át napjában legalább háromszor nekiesett a Füstösnek, bárhol is akadt útjába, hogy mind ő, mind a többi pallér rabló, mert a népen akarnak meggazdagodni, végül megalkudott vele az árban, s újravakoltatta vele a plébánia homlokzatát.Azóta időnként kiült a templomtér közepén álló kispadra, mint valami nézőtérre, s szivarozgatva elgyönyörködött a mész ragyogó fehérségében, mely a frissen festett zsaluk zöldjével és a kapu mellett virágzó jázminbokorral valóban pazar látványt nyújtott.De minden egyes üldögélés után hátranézett a harangtoronyra, és sóhajtva a Geltrudéra gondolt.A Geltrudét elvitték a németek, don Camillo lassan három éve sóhajtozott már utána.A Geltrude ugyanis a legnagyobbik harang volt, s ahhoz, hogy egy újra s ugyanakkorára előteremtse a pénzt, Isten keze kellett.– Ne emészd magad, don Camillo – mondta egy napon Krisztus [ Pobierz całość w formacie PDF ]